Még friss és nagyon fájó az emlék, de talán idővel enyhül majd a fájdalom és nem érzünk akkora űrt, mint amit hagyott maga után…
Amira 13 évig volt velünk. Segített begyógyítani azt a sebet, amit Leila elvesztése okozott. Amikor Leilától elbúcsúztunk, minden porcikánk tiltakozott ellene, hogy egy másik kutya kerüljön a házhoz. De a sors közbeszólt. Amira már megszületett, amikor Leila elhagyott bennünket. Akkor még nem tudtuk, hogy ő is a mi kutyánk lesz… Hagytuk magunkat rábeszélni, hogy elmenjünk megnézni a kicsiket. Egyből beleszerettünk.
Kiválasztottuk egymást. Nem csak azért, mert a fakó kölyök a színe miatt kitűnt az alomból, és ezért más volt, mint Leila, hanem azért is, mert már bébi korában látszott, hogy egy igazi egyéniség. Az alomban ő volt a lekisebb, és a legleleményesebb. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet és fantasztikus problémamegoldó készséggel rendelkezett. „Minek menjek körbe, ha át is mászhatok rajta”. Rengeteg közös élményünk volt. Kicsi korától kezdve gyakran csatlakoztunk a szomszédban lakó „rokonokhoz” és együtt mentünk kiállításra, kirándulásokra, sokszor beálltunk a magyar pásztorkutyás bemutatócsoportba is. Nagyon tanulékony volt. Bár nem jártunk kutyaiskolába, de viszonylag könnyen elsajátítottuk
az alapvető engedelmes gyakorlatokat. Mi vele együtt tanultuk. Egy nyelven beszéltünk. Gyönyörűen dolgozott a csoport tagjaként. Már ha éppen úgy volt kedve. Ha nem, akkor viszont bohóckodott a közönség legnagyobb örömére. Mindenki azt hitte, hogy a szófogadatlansága a show része. Csak nekünk volt kellemetlen, mert tudtuk, hogy bolondot csinált belőlünk. Bár figyelmeztettek rögtön a leglején, hogy ne engedjük, hogy ő irányítson. Nem tartott sokáig, hogy az ujja köré csavarjon bennünket. Hiába…. Ő volt a főnök. A hétköznapok sem teltek unalmasan. Tavasszal és ősszel, amikor a veteményes kertben
szorgoskodtunk, mindig ott volt velünk és a kerítésen keresztül imádta a szomszéd birkáit terelni. Élvezte, ahogy futnak előle. Előfordult, hogy segített beterelni a falkát a helyére. Pedig erre senki nem tanította… Ösztönösen dolgozott. Fürge volt, szertelen és vehemens. Teljes erődbedobással csinált mindent, ezért állandóan történt vele valami: hol az ugra-bugrálás után a hátán landolt a betonon, hol átszúrta egy gally a szájpadlását, nem egyszer koppant az előszobafalon, miközben azt sürgette, hogy kiengedjük az udvarra. Folyamatosan láb alatt volt. Néhányszor megtapasztalhatta, milyen az, amikor rálépünk…
Imádta a hasát. Nem volt szégyenlős, amikor arról szólt a történet, hogy lelopja az asztalon felejtett finom falatokat.
Benne volt minden jó buliban. Az egyik kirándulás alkalmával a szomszéd kutyákkal pancsolt egy erdei patakban. Imádta a vizet. A nyári hőségben nem lehetett tőle locsolni. Harapdálta, ugatta, kergette a vízsugarat. De a nagyvizeket is kedvelte. A Balatonnál is nem egyszer kirándultunk.
Aztán idősebb korára kicsit lenyugodott. De a játék szeretete megmaradt. Imádott mindent, ami sípolt, gurult vagy éppen csak meg lehetett rágcsálni. Az üres üdítős flakont nem lehetett addig kidobni, amíg előtte nem apportozott vele. Az utolsó néhány évben aztán a nappalokat idős apjával töltötte együtt, aki nálunk volt napköziben, amíg a gazdái haza nem értek. A játékosságát tőle örökölte. Nem kis gondot okozott, hogy össze ne vesszenek a labdákon, köteleken. Kénytelenek voltunk mindent elrakni előlük. Jól kijöttek egymással. Apja néha rendre utasította, de élvezték egymás társaságát. Néha ő volt az apja szeme és füle, jelzett, ha mi nem vettük észre, hogy mit szeretnének.
Sajnos mielőtt betöltötte volna a 13. életévét kiderült, hogy őt is utolérte a szörnyű kór. Az állatorvos rákos megbetegedést diagnosztizált nála. A korára és állapotára való tekintettel nem javasolta a műtétet. Fájdalmai szerencsére nem voltak. Bíztunk benne, hogy néhány évig még velünk lesz. Nem így történt…
Soha nem felejtjük el.